Vampire Diaries zene (L)

2010. aug. 23. 22:08 - írta Morkunka

Sziasztok! :)

Már nagyon régóta szeretem ezt a sorozatot és a neten angolul már megnéztem vagy ötször az első évadot :D Szóval most nagyon boldog vagyok, hogy van magyarul és, hogy jön a második évad is :D

A zenéjét viszont nemrég kezdtem felkutatni. Többet is nagyon szerettem de az Only one után ez a kedvencem ! :D Nektek is bejön???

 

 

 

Fantasy történetem :)

2010. aug. 22. 21:48 - írta Morkunka

Sziasztok!

Azok közül akik régóta olvassák a blgojaimat, biztos tudják, hogy nem csak fanfic. írok hanem különböző történetekkel is próbálkozok. Így született meg a "A 3b lakás" című blogom is, amiből - ha minden összejön - könyv lesz. Legalábbis én ezt szeretném.

Addig is, arra kérnélek titeket, hogy nézzetek be hozzám, írjatok komit, és ha nagyon tetszik akár legyetek rendszeres olvasói. Nekem nagyon sokat jelent ha többen lesztek!!! :)

Előre is köszönöm :D

Candy

 

Várlak titeket!!!!

2010. jún. 19. 22:04 - írta Morkunka

Tudjátok az írói hajlamaim nem sűrűn hagynak nyugodni, és folyton kitalálok valami újabb sztorit...Ami persze tök, jó amíg a régieket is írom!! :)

Szóval ezt történt a napokban is és csináltam 3 új blogot...Nem blogzonán hanem máshol, mert így jobb a dizi :)

1. Az elsőnek a címe A 3b lakás. Ízelítőnek itt van a sztori tartalma és egy kis részlet:

Tartalom:

Sziasztok!
A nevem Victoria Scott, 17 éves és nemrég költöztem Párizsba. A szüleim a divatszakmában utaznak ami engem nagyon hidegen hagy...Állandóan dolgoznak és nem sokat foglalkoznak velem...
De ezért kellett Párizsba jönni, hiszen itt a divat nagy úr...De én ezért csak még jobban utálom, mert el kellett hagynom a barátaimat. El kellett hagynom a drága Magyarországot és az ismerős kisvárost.
Amikor ideköltöztünk még azt hittem minden szar lesz és, hogy soha nem fogom megszeretni ezt a gyönyörű várost...
Ma már másképp gondolom...Az életem gyökeresen megváltozott mikor beköltöztünk a társasházba és ráébredtem arra, hogy abban a bizonyos 3b lakásban lakik egy titokzatos fiú...

Részlet:

A tulajdon sikításomra ébredtem és arra, hogy izzadok. Az emlékek ugyanolyan tiszták voltak mint délután és nem bírtam kiverni a fejemből őket. Félve néztem körül, hogy hol vagyok és szinte hallottam a követ ami leesett a szívemről mikor felismertem az új szobám. Épp, hogy csak felfogtam elvakított a fény. Egy pillanatra nem tudtam mit történt de aztán megéreztem anya kezeit a karomon. Rájöttem, hogy felkapcsolta a villanyt, a szemem is kezdte megszokni, így sikerült kivennem, hogy anya aggódik. Már régóta magyarázott valamit de nem fogtam fel így válaszolni sem tudtam. A gondolataim csak azon jártak, hogy rettenetesen félek, és , hogy el akarok menni innen minél előbb...Féltem és nem akartam itt maradni mert veszélyben éreztem magam. Nem tudom miért, hiszen ez az egész hülyeség...vagy még sem? Lehet, hogy az a lehetetlen dolog amit álmodtam igaz lehet?
- El akarok menni!- mondtam végül anya szavába vágva.- Félek! Veszélyben vagyok!- mondtam automatikusan a szavakat amik úgy ömlöttek ki a számból mintha nyitott szájjal próbáltam volna inni.
- Elég...Nem fogom ezt tovább tűrni kislányom! Itt maradunk és kész! Fogadd el és ne hisztizz...- mondta és azzal kiment a szobából. Még csak meg sem kérdezte, hogy rendben vagyok-e vagy valami. Dühösen feküdtem be az ágyba de képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Féltem, hogy újra visszakerülök abba az erdőbe...
Így hát végiggondoltam mindent ami velem történt. Egészen onnan, hogy megérkeztünk...Sőt onnan, hogy elindultunk Magyarországról. Az egész út, minden egyes szavát újra átpörgettem az agyamon amíg el nem értem a házinénivel és Tommal való találkozásomig. Rájöttem, hogy amiket mondtak összefüggenek csak épp más-más szemszögből. Rájöttem, hogy ők utálják egymást...Ehhez még hozzájött az álmom...A házinénit boszorkánynak álmodtam, Tomot pedig vámpírnak...És utálják egymást...
Elgondolkodva ültem fel az ágyban és megdöbbentem amikor rájöttem, hogy ez a tény engem nem lep meg...Ja és, hogy tény ként kezelem nem pedig feltételezés ként.

 

http://xxxsweetcandyxxx.blogspot.com/

2. A másodiknak Twilight-saga a címe. Nos ebben a blogban a Stephenie Meyer által megalkotott, négy regényt írom le különböző szemszögekből. Többnyire a Cullen család tagjainak szemszögéből, de lehet egyszer rászánom magam Jacobra vagy Samare...Ki tudja...
Na de itt egy kis ízelítő:

Meghallottam, hogy Bella az ajtója felé lépked így a lépcső aljához siettem és ott vártam. Kijött, majd szökdécselni kezdett, attól féltem el fog esni, őt ismerve... Mikor megláttam azt hittem, hogy minden eddigi tartózkodás sikerül sutba dobnom...
- Oké!- kezdte ellenállhatatlan hangján.- Azt hiszem, elég illedelmesen festek.- mondta. Az utolsó pillanatban kaptam utána, mielőtt leesett volna. Eltoltam, hogy újra végignézzem ezt a gyönyörűséget, majd a mellkasomhoz húztam. A testhőmérséklete ismét feltüzelt.
- Már megint tévedsz- mondtam halkan a fülébe.- Kifejezettem illetlenül nézel ki. Senkinek nem szabadna ilyen csábítóan festenie, ez egyszerűen nem tisztességes.
- Hogy csábítóan? ha gondolod, fölvehetek valami mást.- mondta és már indult is volna. Felsóhajtottam és megcsóváltam a fejem.
- Olyan bolond vagy!- mondtam és nem bírtam tovább, hogy ne érintsem meg. Óvatosan megcsókoltam a homlokát. Egy pillanatra azt hittem mentem szívinfarktust fog kapni. Teljes súlyával rám nehezedett amit nem bántam, de féltem, hogy valami baja lesz.
- Elmagyarázzam részletesen, milyen szempontból talállak csábítónak?- kérdeztem, de tudtam, hogy inkább nem akarja majd tudni. Éreztem, hogy a mélyen eltemetett vágy és szenvedély, amit olyan óvatosan eltemettem magamban, előtör. Figyeltem, hogy nehogy bántsam miközben utat engedek ennek a szenvedélynek. De hát nem bírtam tovább. Annyira gyönyörű volt és csábító...Azok az ajkak, az arca és minden egyes porcikája...
Végigsimítottam törékeny gerincén és meglepődtem, hogy hevesebben kezdem venni a levegőt. Lassan, óvatosan- hogy biztos legyek a biztonságában- előrehajoltam és megérintettem puha ajkait. Ezúttal a vágy sokkal erősebben tombolt bennem, és ez képes volt elnyomni bennem a bestiát.
Éreztem, hogy minden egyes porcikám remeg a boldogságtól, hogy az ajkaim bizseregnek. Ott akartak maradni az örökkévalóságig de Bella Összeesett.
- Bella!- Kaptam utána és szorosan magamhoz húztam. Nagyon megrémültem. Talán túl szorosan fogtam? lehet, hogy észre sem vettem és eltörtem egy csontját. De a szíve lehetetlen gyorsasággal verdesett a szívében, és ez megnyugtatott.
- Elájultam...és...tőled- hebegte még mindig kábán.
- Most mit csináljak veled?- kérdeztem kétségbeesve.- Tegnap, amikor megcsókoltalak, rám vetetted magad. Most meg, elájulsz itt nekem.- mondtam és tényleg nem tudtam mit tehetnék. A legbiztonságosabb az lett volna, ha nem csókolom meg többet, de azt nem bírtam volna ki.
Erőtlenül nevetett és még inkább rám nehezedett.
- Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok - sóhajtottam.
- Épp ez a baj.- mondta de még mindig nagyon gyengének tűnt.- Hogy nagyon is jól csinálod. Túlságosan is jól...- mondta. Jól esett a bókja de most valahogy jobban izgatott, hogy Bella visszanyerje a színét.
- Rosszul vagy?- kérdeztem.
- Nem, ez egyáltalán nem olyan ájulás. Nem tudom mi történt velem.- mondta és bűnbánó képpel ingatta meg a fejét amit nem értettem.- Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.
- Nem vihetlek sehova ilyen állapotban.- mondtam aggódva.
- Jól vagyok- bizonygatta.- A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy neme vagyok normális, úgyhogy nem mindegy?- kérdezte én meg csak a szemem forgattam. Bella, Bella...Mikor érted meg, hogy gyönyörű és ellenállhatatlan vagy?
Az arcát fürkésztem amit ő is észrevett és láttam, hogy nem érti, ezért megmagyaráztam.
- Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz- mondtam meg az igazságot. Végre sikerült rájönnöm, hogy most miért is olyan különösen észveszejtő ahogy kinéz. Ráadásul most még el is pirult amitől még szebb lett. Persze ha tud szebb lenni...
- Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem mehetnénk már?- kérdezte feszülten.
- ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?
- Így van!- helyeselt én meg csak megcsóváltam a fejem.
- Egyszerűen hihetetlen vagy!- mormoltam és szorosan megöleltem. Annyira hihetetlen volt, hogy képes elfogadni azt, hogy micsoda szörnyeteg is vagyok...Annyira szerettem ezt a nőt, hogy azt szavakkal egyszerűen nem is lehetett kifejezni...
Megfogtam a kezét és úgy indultunk a furgonja felé. Bevallom kicsit zavart, hogy nem vihetem keresztül az erdőn a hátamon...De hát, nem lehetett mindent...

http://twilightsagamashogy.blogspot.com/

3. A harmadik címe Uralkodó vámpírok. Ez eleinte egy könyvek készült de gondoltam megosztom veletek. Remélem tetszeni fog... :)

Tartalom:

Rachel Swift élete átlagosnak ígérkezik...18 éves, gimibe jár, vannak barátai, a tanulmányi eredménye átlagos...Legalábbis azt hitte egészen addig amíg legjobb barátja, Robert Hills el nem árulja neki legféltettebb titkát...
Vajon képes megbirkózni a lány azzal a tudattal, hogy a világ sokkal több mint amennyit lát belőle? És ha igen képes elfogadni a barátját annak ami?
Rachel és Robert csodálatos kalandjai a természetfeletti világban, amitől a fiú igyekszik megvédeni barátját. De vajon képes lesz rá? Vagy nem is kellett volna elmondani mi ő? Vajon mi fog kisülni ebből a barátságból?
Akadályok milliói várnak rájuk és ők ketten véres verejtékkel küzdenek a túlélésért és egymásért...De vajon meddig?

Ízelítő:

- Persze...Csak nem értelek...- kezdte de nem bírta befejezni mert egy erős rántást éreztem a lábamban. Valami a lábam fogta és a mélyebb víz felé húzott. Annyira gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam. A számba ment egy csomó víz, az orrom is tele volt, a szemem pedig nem mertem lehunyni... Nem bírtam lenézni, hogy mi, vagy ki az aki rángat, még küzdeni sem volt időm.
Éreztem, hogy a levegőm kezd elfogyni és a szervezetem keservesen felkiáltana, hogy azonnal oxigénre van szüksége.
Aztán a következő amire emlékeztem az Rob arca volt, hogy megfogja a kezem és rángatni kezd. Valakire rávicsorgott...Vicsorgott...Aztán az a valami elengedte a lábam.
Energiám sem volt végiggondolni a vicsorgás okát, ráadásul minden elsötétült körülöttem. Hallottam néhány hangot, főleg az övét, de a szemem nem nyitottam ki,
- Rachel!- hallottam egy kis idővel később. Valami nyomást éreztem az orromon és a következő pillanatban magamhoz tértem. Öklendezve ültem fel és a számból sugárba lökődött ki a víz mint egy szökőkútból.
Gyengén estem volna újra a hátamra, de Rob elkapott és finoman lefektetett. Csak feküdtem és a szemébe néztem. Nem tudom mi történt velem de olyan kusza érzésekkel töltött el a tekintete mint azelőtt még senkié sem...
Végigsimította az ajkam én meg megremegtem. Lehunytam a szemem és olyan érzésem támadt mintha hazataláltam volna...

http://uralkodovampirok.blogspot.com/

 

Szeretettel várlak titeket ott, és remélem komiztok is :)

Amikor újra kisüt a Nap

2010. jún. 1. 18:18 - írta Morkunka

Egy újabb ihletroham eredménye...Fogadjátok sok szeretettel, remélem tetszeni fog! A komikat persze örömmel várom! :)

*******************************************************************************

Csak álltam az esőben és figyeltem a szürke eget és az arcomba zuhanó esőcseppek rengetegét. Éreztem ahogy a víz végigfolyik az bőrömön és némelyik csepp bemerészkedik a nyakamhoz. Elmosolyodtam és lehunytam a szemem.
Szerettem az esőt...Az illatát, a tisztaságát és azt, hogy tudtam, hogy a vihar után egyszer felragyog majd a fénysugár...A fénysugár amit már több száz éve minden nap megcsodálhatok mint a világ egyik legcsodálatosabb eleme...Fénnyel tölti be az emberek mindennapjait, szebbé teszi és mosolyt csal az arcukra.

Szerettem ha az emberek mosolyognak...Szerettem látni ha boldogok...Ami furcsa volt, hiszen egy vámpírnak a táplálékként kellett volna tekinteni rájuk. Nem pedig úgy mint a Föld legcsodálatosabb teremtményeire...De hát nem tehettem róla. Így gondoltam és kész. Képtelen voltam bántani őket, még akkor is ha voltak hibáik...

De legalább voltak olyan okosak, hogy feltalálták a vérbankot, ezzel segítséget adva a magamfajtának. Nem kellett többet apró rágcsálókon élnem ahhoz, hogy életben maradhassak...Ráadásul így nem is kellett nappalra egy ócska, sötét szobában rostokolnom nehogy elégjek.

Ahogy mondtam a Nap egy csodálatos dolog volt...Amit nagyon sokáig kellett nélkülöznöm...Túl sokáig ahhoz, hogy ne akarjak többet lemondani róla.

- Hé Lizzy nem jössz velünk?- kérdezte egy lány a suliból.

- Nem...Menjetek csak nekem van egy kis dolgom...- mosolyogtam. Ő és a barátnői elindultak egy buszmegálló felé én pedig az ellenkező irányba.
Lassan lépkedtem a vizes betonon, majd a füvön ami persze ahogy beljebb mentem az erdőben egyre ritkább és ritkább lett.

Már majdnem száz éve nem jártam erre és az emlékek új rohamoztak meg mint a magas hegyekből lezúduló árvíz.

Amikor először itt jártam még ember voltam...Csak egy átlagos, barokk kori, 16 éves lány...Egy lány akinek akkoriban ez a hely a házuk kertje volt. Egy hatalmas, fákkal és bokrokkal teli hely, ahol bátran játszhatott egész gyermekkorában. Egy hely ahol titokban várhatta a titkos hódolóját...Egy fiút akit Johnnak hívtak...Egy fiút akit a szülei gyűlöltek és mikor értesültek a titkos románcról, megölették a fiút.

Még most is beleremegtem az emlékekbe. Még most is meghasadt, régen halott szívem.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, megmutatva, hogy milyen fájdalmak söpörnek át e vámpír testén. Hiszen ez a vámpír elvesztette élete szerelmét és örök életre ítélték mikor bosszúból elszökött otthonról...

De az az éjszaka végzetes volt...Elszöktem és sötétben bolyongtam a várostól nem messze. Majd hangokat kezdtem hallani és futni kezdtem...De a hosszú ruha, fűző, abroncs és hatalmas hajkorona nem engedte, hogy kellő gyorsasággal rohanhassak, így az üldözőm elkapott.

Megcsóváltam a fejem hiszen úgy éreztem újra átélem azt a borzalmas éjszakát...Újra éreztem ahogy a pulzusom sebesen ver, ahogy a lábaimba szökik a félelem és ahogy a hideg, penge éles fogak átszakítják a bőröm...Ahogy a vér folyik a nyakamon, ahogy egyre gyengébb és gyengébb leszek...
De amikor azt hittem, hogy már csak egy másodperc van vissza az életemből a támadóm elengedett...Kimerültem zuhantam a földre és a következő amire emlékeztem az az volt ahogy a kezét a számba teszi. Éreztem ahogy a fémes folyadék lecsurog a torkomon, majd egy pisztoly lövése zengett mindenhol én pedig lehunytam a szemem...Azt hittem végleg...

De aztán felébredtem...Egy koporsóban feküdtem és tudtam mi történt...Mikor kicsi voltam a dadám sokat mesélt az éjszaka démonjairól, arról, hogy hogyan változnak át, vagy vadásznak...

Újra megborzongtam és visszatértem a jelenbe. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Néhány rom még most is megmaradt a házból, néhány fára rá ismeretem a sok közül...De most más volt...Nem éreztem, hogy az otthonomnak nevezhetném ezt a helyet...De hogyan is nevezhettem volna hiszen elárultak. Nem is jöttem volna haza, ha nem akad fontos tennivalóm.

A városba új, fiatal vámpírok költöztek és veszélyeztették az itt élőket. Nem tudom miért de kötelességemnek éreztem, hogy megmondjam nekik, van más esély is mint megölni őket.

- Ez a mi vadászterületünk!- szólt egy férfi mögülem. Megpördültem és rámosolyogtam.

- Tudom...Én csak azért jöttem, hogy beszélgessünk...

- Nem akarunk beszélgetni!- mondta és dühös volt. Nem akartam kihozni a sodrából így egy lépést hátráltam.

-Nem akarok rosszat! Csak tudom, hogy újak vagytok...Szeretném ha tudnátok, hogy van más esély is mint megölni az embereket!

- Ugyan miért ne akarnánk megölni őket?- nézett rám szemtelenül. Tudtam, hogy ez mit jelent. Ráadásul tíz másik vámpír jelent meg mögöttük. Mind férfiak, kétszer akkorák és olyan erősek mint én. Az ösztöneim azt súgták, hogy fussak, és én így tettem. Rohanni kezdtem, hangtalanul siklottam el a fák között..." Az éjszaka démona" ként.

Tudtam, hogy követnek és, hogy minél előbb el kell mennem innen. Éreztem a szagukat, és tudtam, hogy vannak olyan gyorsak mint én...Fiatalok voltak...Gyorsabbak, élénkebbek mint én...

Nem is kellett sok idő, hogy az egyik elkapja a karom és visszarántson. Megvonaglottam mikor hozzávágott egy fához ami fűszálként zuhant a többi közé. Egy pillanatra elvesztettem a fonalat de aztán talpra szökkentem és harcolni kezdtem. Tudtam, hogy nincs sok esélyem, de nem volt már lehetőségem...

Persze hamar a földre kerültem. Újra és újra az avarban feküdtem és lassan minden erőm elment. Nem voltam képes felkelni...És amúgy sem láttam sok értelmét.

De egyszer csak valaki fel rántott és egy csata-mentes részbe lökött. Fel sem fogtam mi történik, csak azt vettem észre, hogy a fiatalok elmenekültek. Az ismeretlen ott állt fölöttem, a szememmel láttam a cipőjét, hiszen én a földön feküdtem.

-Jól vagy?- kérdezte gyengéden. Ismerős volt a hangja...Túl ismerős...Lassan felfelé vittem a tekintetem majd megállt a megmentőm arcán. A tekintetünk összefonódott, a szívem vadul kalimpált. Boldogabb voltam mint valaha...Azok a szemek az életet jelentették számomra...

-John?

Blog

2010. ápr. 18. 19:46 - írta Morkunka

Sziasztok!

Szeretném veletek megosztani a többi blogomat. Ha esetleg kedvetek van olvasgatni a műveimet.

Sztáros:

TH: http://lara.blogzona.hu/

AFC:http://afcsztori.blogzona.hu/ (igaz ezt már befejeztem de előröl el tudjátok olvasni ha érdekel.)

Vámpíros, természetfeletti:

http://esetlegszerelem.blogzona.hu/

http://emili.blogzona.hu/

Remélem, hogy majd örömötöket lelitek bennük!!!! Olvassátok, én szeretettel adom! :)

Egy lány aki nem a szívére hallgatott

2010. ápr. 11. 16:04 - írta Morkunka

Hali! Szóval éppen a gép előtt ültem mikor a gondolataim megrohamoztak. Egyszer csak megfogalmazódott bennem egy rövidke, szomorú történet és arra gondoltam, hogy megosztom veletek! Remélem, hogy tetszeni fog...

********************************************************************************

 

Egyedül vagyok...Igen ezt az egyet tisztán érzem. Minden más zavaros a fejemben, ahogy egyedül állok a háztól nem messze fekvő erdő közepén. A szemem csukva van. A hajamba éppen belekap egy lágy őszi fuvallat ami biztos jó messzire viszi az illatom...Egy pillanatra libabőrös lettem, hiszen csak egy pizsoma van rajtam, még csak zoknit sem húztam a nagy kapkodásban...

Igen...Annyira elárasztottak a zavaros gondolataim, hogy nem tudtam elaludni így az éjszaka közepén kirohantam a házból. Azt hittem így egyszerűbb lesz elfelejtenem a dolgokat...Hát tévedtem.Ugyanannyira össze voltam zavarodva mint bezárva a szobámba.

A lábammal éreztem, hogy a föld még mindig nedves a három nappal ezelőtti esőzéstől és a föld bement a lábujjaim közé. Egyre jobban fáztam, a szél is feltámadt és a felhők kezdték eltakarni a teliholdat, így megfosztottak attól a kevéske kis fénytől is ami beszivárgott a fákon keresztül.

A szívem megállás nélkül püfölte a bordáimat, egyszerűen képtelen volt lenyugodni. Minden testrészem remegett a félelemtől. Tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel vele.Annyira más volt. Annyira tökéletes...túlságosan is. Nem kellett volna ennyire megbíznom benne. De hát mi mást tehettem volna, mikor megigézett a szemeivel. Elvarázsoltak. Egy másik világba kerültem mikor a szemeibe néztem. Egy olyan világba ahol csak ő és én voltunk.

De aztán olyat kellett látnom amit nem akartam és a látvány még most is bevillan mint valami fénykép. Folyamatosan a szemem előtt lebeg hiába akarom elűzni, hiába jöttem ki az erdőbe...Talán itt az erdőben még veszélyesebb. Itt még jobban veszélyben vagyok mint a szobámban. Itt még kiszolgáltatottabb vagyok egy olyan valaminek mint ő. Egyáltalán mi ő? Ilyen nem létezhet...Ezek csak a mesékben és regényekben fordulhatnak elő. A való világban ilyen nincs...Vagy lehet, hogy egy őrülttel van dolgom aki azt képzeli magáról, hogy vámpír? Lehet, hogy őrült és ezért gyilkolja az embereket? Vagy lehet, hogy én bolondultam meg és az egészet csak képzeltem?

Nem, az nem lehet...Túlságosan is valóságos volt ahhoz, hogy csak álom legyen...Ahogy éppen szerencsétlen lány nyakába vájja a fogait és úgy szívja a vérét mintha az valami fura mámorral töltené őt el.

A sikításom még mindig a torkomban ég. És az ő arca amikor ijedten eldobja a lány élettelen testét, egyenesen a közeli patakba. Még mindig érzem a lábaimban azokat a nehéz sziklákat amik nem engedték, hogy rögtön futásnak eredjek. Minden egyes szavára emlékszem ahogy reménykedve közelebb lép.

-Ezt nem kellett volna látnod...Később akartam elmondani...-mondta. A hangja olyan tisztán csengett az emlékeimben mintha még most is mellettem állna és most mondaná.

Nem tudtam neki válaszolni. Ugyanannyira össze voltam zavarodva mint most. Ugyanannyira nem értettem az egészből semmit.

Mégis miért kellett éppen ott kirándulnom ahol ő éppen öl? Mégis miért kellett egyáltalán megismerkednem vele? Miért gondoltam úgy, hogy majd én pátyolgatom a fura új diákot?

-Emili, kérlek hallgass végig!-esedezett.

-Ne gyere a közelembe!-visítottam és elrohantam. Otthagytam és egészen hazáig futottam. Apám persze nem értette mi bajom van mikor bezárkóztam a szobámba. Egészen estig egy sarokban gubbasztottam majd úgy döntöttem megpróbálok elaludni, de nem sikerült így kiszöktem az ablakomon és befutottam ide ahol éppen állok.

Egy újabb fuvallat kapott bele a hajamba, de ez már sokkal hidegebb volt mint az előző. A szőrszálak a karomon az égbe meredtek és a karomat reflexszerűen magam köré fontam.

Tudtam, hogy be kéne mennem különben bajom lesz, de nem akartam újra a szobámban rostokolni.

Persze magam előtt nem tagadhatom le, hogy miért is vagyok itt. Látni akartam.Még akkor is ha ezzel veszélybe sodrom a saját életem. Arra vágytam, hogy itt legyen és kiderüljön, hogy csak álmodtam és Dávid nem vámpír hanem ember. Egy teljesen átlagos fiú aki úgy érez irántam ahogy én ő iránta.

De vajon mi lesz ha nem így van? Mi lesz ha csakugyan idejön, de nem ember? Mi lesz ha egy vérszomjas vámpír aki azért édesgetett magához, hogy megöljön...Hogy kiszívja a vérem pont mint annak a szerencsétlen kislánynak.

Nem, az nem lehet. Ennyire nem tudok félreismerni senkit ha ember ha nem. Ennyire nem tudja megjátszani magát. És vajon rossz ember-e az aki megment engem az olyanoktól akik folyton megvertek engem. Tesz-e ilyet olyan aki meg akar ölni?

A gondolataim egyre csak száguldottak a fejemben míg újabb, sokkal erősebb szél kapott a hajamba és a ruhámba. Éreztem, hogy a lábaim már kővé fagytak és a többi végtagom is kezd a lábaim sorsára jutni.

De valami más érzés is elkapott. Sokkal rosszabb érzés. A széllel nem csak a hideg jött meg...Nem...most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy valaki figyel. Az ösztöneim rögtön azt súgták, hogy fussak de a szívem marasztalt. Szerelmes voltam. Szerelmes és ezt még az ösztönök sem tudták elfojtani bennem.

Kinyitottam a szemem és körbeforogtam hátha látok valamit. Reménytelen...Túl sötét van ahhoz, hogy bármit/bárkit is láthassak. Tudtam, hogy ő viszont lát engem, tisztán minden egyes mozdulatomat. Hallja minden egyes levegővételem és minden egyes szívdobbanásom.

-Gyere elő...Úgy ölj meg, hogy lássalak!-mondtam. Nem kiabáltam, úgy beszéltem mintha velem szemben állna. Tudtam, hogy hallja.

-Soha nem bántanálak!-szólt egy gyengéd hang a hátam mögül. A szívem felgyorsult és nem mertem megfordulni.

-Mégis mit akarsz tőlem?-kérdeztem de a hangom elcsuklott a félelemtől.-Egyáltalán mi vagy te?

-Tudod nagyon jól, hogy mi vagyok...Később akartam elmondani. Azt akartam, hogy bízz bennem mikor elmondom a titkom.

-Mégis miért?

-Emili...-suttogta és hitelen előttem állt.-Te vagy az első ember aki közel merészkedett hozzám. Nem akartalak elengedni. Ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem.

-Ez mégis mit jelent?-kérdeztem és egy lépést hátráltam.

-Baromira önző vagyok tudom...De nem akarlak elengedni...-félhomályba láttam, hogy megcsóválja a fejét.-Nekem is pont egy emberbe kell beleszeretnem...-nevetett fel keserűen. Szédülni kezdtem. Az erdő forgott és egy fa sem akart a helyén maradni. A szavai a fejemben kavarogtak és a szívem meglódult mikor felfogtam az értelmét. Nem tudtam mit mondani csak álltam vele szemben. Folyamatosan azon járt a fejem, hogy szeret és én is szeretem de egy gyilkos...Egy gyilkos aki embereket öl...

-Én is szeretlek...-böktem ki végül. Közelebb lépett és a kezeit a derekamon éreztem.

-Nem szeretném ha félnél. Nem bántalak...Soha nem tenném...-motyogta miközben az arca felém közelített. A szívem a félelemtől és a szerelemtől is egyre gyorsabban dobogott de hagytam, hogy az ajkait az enyémekre tapassza.

Nyelvével lágyan megnyalta az alsó ajkam én pedig visszacsókoltam. A kezeimet a nyaka köré fontam és olyan közel húztam magamhoz, hogy a mellkasunk összesimult. A nyelve az enyémmel játszott míg izmos karjaiba zárt. Törékeny virágszálnak éreztem magam. Féltem...Túlságosan is féltem ahhoz, hogy egy percnél is tovább maradjak. Szerettem. Jó volt vele csókolózni és örökké folytattam volna, de a szörnyeteg arca elnyomta a gyengéd fiút a fejemben.

Eltoltam magamtól. A kezemet a mellkasán hagytam és simogattam. Felnéztem az arcára, hogy még egyszer, utoljára láthassam.

-Van, hogy a józan ész igenis erősebb a szerelemnél...-mondtam miközben a szemébe néztem.

-Értem...-mondta. Újra lágy csókot lehelt a számra majd elengedett.-Én örökre téged foglak szeretni...-mondta miközben megsimogatta az arcom majd egyedül hagyott az erdőbe.A szívem majd meghasadt és erőtlenül estem össze a sötét és hideg erő közepén. Hagytam, hogy a fájdalom átjárjon és a könnyeim csurogni kezdjenek.