Elhamarkodott döntés

2010. aug. 26. 21:43 - írta Morkunka

Csak sétál és sétált a folyó partján. Már jócskán elhagyta azt a környéket ami még biztonságot nyújtott volna a számára. De nem érdekelte. Nem akarta, hogy most bárki is zavarja... Egyedül akart lenni és semmivel sem törődni. Az egész életét egy kudarcnak érezte és nem hitte, hogy ezt bármikor helyre lehetne hozni. Elrontotta. Ehhez semmi kétség sem fért. Nem kellett volna elmondania neki. Ha megtartja magának a valódi érzéseit akkor nem veszíti el a legjobb barátját...

- Barát? - suttogta gúnyosan magának, miközben elrúgott egy követ. Felsóhajtva megállt és a lemenő Napot kezdte fürkészni. Gyönyörű volt ahogy narancssárgára festette a körülötte elterülő eget és minden mást. A vízen aranyszínen játszott a fénye és megnyugtatóan hullámzott.

Ebben a pillanatban elhitte, hogy az élet szép is lehet. A természet olyan csodálatos és békés volt, hogy egy pillanatra elhitte, hogy akár a helyzet amibe keveredett, az is válhat ilyen lenyűgözővé.

- Képtelenség... - suttogta újra maga elé és szomorúan lehajtotta a fejét. A hajába belekapott a szél és a vékony nyári ruhája is lengedezni kezdett.

Újra a Napra emelte a szemét és némi választ várt a fejében kavargó kérdésekre. Persze tudta, hogy ez teljen képtelenség, de már nem tudott kivel beszélni. Az egyetlen barátját ma vesztette el, csak azért mert ő nem volt képes parancsolni az érzéseinek.

Miért nem tudtam csöndben maradni? Miért nem tartottam meg magamnak azokat amiket érzek? Akkor talán még most is nála lehetnénk és átbeszélgetnénk az éjszakát, ahogy mindig.

Egy könnycsepp elszakadt a régóta gyűlő többi nedvességtől a lány szemében. Lassan csurgott le az arcán, ezzel megmutatva, hogy valójában mit rejteget a szíve. Elárulta új barátjának - a Napnak -, hogy rettenetesen fáj neki ami ma történt.

Visszaemlékezett ahogy elhatározta magát és elindult a fiúhoz akibe évek óta szerelmes volt. Bátorságot gyűjtött, bár nem tudta, hogy honnan származik. A keze sem remegett mikor kopogtatott az ajtón, végig sem gondolta mit fog tenni, vagy mondani. Csak a pillanatnak akart élni.

A fiú ajtót nyitott. A lány szájából úgy ömlöttek ki a szavak mintha valaki ivás közben kinyitja azt. De nem érdekelte. Végig a fiú szemébe nézett aki többször is meglepetten bámult a hadaró lányra.

Csöndben hallgatta végig minden szavát és ha akart sem tudott volna mit mondani. És mikor sor kerülhetett volna arra, hogy szóra nyithassa a száját, ő még mindig csak a lányt bámulta. Hosszú percek teltek el így és a lány az hitte, hogy ott helyben fog meghalni.  Nem tudott tovább várni így elrohant, és ott kötött ki ahol jelen pillanatban is állt.

Sokszor járt ide ha valami nyomta a szívét... De ezúttal összetörték azt és a levegővétel is nehezen ment.

- Az istenért is, szeretlek! - mondta és a teste elgyengülve összecsuklott. Vagyis a lány arra számított, hogy hamarosan a fűben fog feküdni és valószínűleg mindene sajogni fog az eséstől.

De ehelyett két biztonságot nyújtó, ismerős kar közt találta magát, amik úgy szorították, mintha a világ minden gonoszságától meg akarnák óvni. Csodálkozva fordult a karok tulajdonosa felé.

A fiú csak mosolyogva fürkészte a lány arcát és szembefordította magával. A füle mögé tűrte az egyik tincsét és újra elmosolyodott.

- Én is szeretlek! - mondta csendesen majd az ajkait a lányéhoz érintette.