Miattad

• Miattad nézem minden este a csillagokat, mert szemed csillogására emlékeztetnek.

• Miattad nem alszom éjjel, és miattad vannak a legédesebb, legszebb álmaim.

• Miattad élek és miattad haldoklom
  

• Miattad fuldoklom, és miattad lélegzem.

• Miattad félek a holnaptól és miattad várom, hogy reggel felkeljen a Nap.

• Miattad látom szépnek az életet és miattad akarok meghalni ha nem szeretsz.

• Miattad vagyok boldog és szomorú.

• Miattad tudom, milyen az igaz szerelem és a szenvedés
  

• Miattad bármiért harcolnék

• Miattad meg is halnék.

Elhamarkodott döntés

Csak sétál és sétált a folyó partján. Már jócskán elhagyta azt a környéket ami még biztonságot nyújtott volna a számára. De nem érdekelte. Nem akarta, hogy most bárki is zavarja... Egyedül akart lenni és semmivel sem törődni. Az egész életét egy kudarcnak érezte és nem hitte, hogy ezt bármikor helyre lehetne hozni. Elrontotta. Ehhez semmi kétség sem fért. Nem kellett volna elmondania neki. Ha megtartja magának a valódi érzéseit akkor nem veszíti el a legjobb barátját...

- Barát? - suttogta gúnyosan magának, miközben elrúgott egy követ. Felsóhajtva megállt és a lemenő Napot kezdte fürkészni. Gyönyörű volt ahogy narancssárgára festette a körülötte elterülő eget és minden mást. A vízen aranyszínen játszott a fénye és megnyugtatóan hullámzott.

Ebben a pillanatban elhitte, hogy az élet szép is lehet. A természet olyan csodálatos és békés volt, hogy egy pillanatra elhitte, hogy akár a helyzet amibe keveredett, az is válhat ilyen lenyűgözővé.

- Képtelenség... - suttogta újra maga elé és szomorúan lehajtotta a fejét. A hajába belekapott a szél és a vékony nyári ruhája is lengedezni kezdett.

Újra a Napra emelte a szemét és némi választ várt a fejében kavargó kérdésekre. Persze tudta, hogy ez teljen képtelenség, de már nem tudott kivel beszélni. Az egyetlen barátját ma vesztette el, csak azért mert ő nem volt képes parancsolni az érzéseinek.

Miért nem tudtam csöndben maradni? Miért nem tartottam meg magamnak azokat amiket érzek? Akkor talán még most is nála lehetnénk és átbeszélgetnénk az éjszakát, ahogy mindig.

Egy könnycsepp elszakadt a régóta gyűlő többi nedvességtől a lány szemében. Lassan csurgott le az arcán, ezzel megmutatva, hogy valójában mit rejteget a szíve. Elárulta új barátjának - a Napnak -, hogy rettenetesen fáj neki ami ma történt.

Visszaemlékezett ahogy elhatározta magát és elindult a fiúhoz akibe évek óta szerelmes volt. Bátorságot gyűjtött, bár nem tudta, hogy honnan származik. A keze sem remegett mikor kopogtatott az ajtón, végig sem gondolta mit fog tenni, vagy mondani. Csak a pillanatnak akart élni.

A fiú ajtót nyitott. A lány szájából úgy ömlöttek ki a szavak mintha valaki ivás közben kinyitja azt. De nem érdekelte. Végig a fiú szemébe nézett aki többször is meglepetten bámult a hadaró lányra.

Csöndben hallgatta végig minden szavát és ha akart sem tudott volna mit mondani. És mikor sor kerülhetett volna arra, hogy szóra nyithassa a száját, ő még mindig csak a lányt bámulta. Hosszú percek teltek el így és a lány az hitte, hogy ott helyben fog meghalni.  Nem tudott tovább várni így elrohant, és ott kötött ki ahol jelen pillanatban is állt.

Sokszor járt ide ha valami nyomta a szívét... De ezúttal összetörték azt és a levegővétel is nehezen ment.

- Az istenért is, szeretlek! - mondta és a teste elgyengülve összecsuklott. Vagyis a lány arra számított, hogy hamarosan a fűben fog feküdni és valószínűleg mindene sajogni fog az eséstől.

De ehelyett két biztonságot nyújtó, ismerős kar közt találta magát, amik úgy szorították, mintha a világ minden gonoszságától meg akarnák óvni. Csodálkozva fordult a karok tulajdonosa felé.

A fiú csak mosolyogva fürkészte a lány arcát és szembefordította magával. A füle mögé tűrte az egyik tincsét és újra elmosolyodott.

- Én is szeretlek! - mondta csendesen majd az ajkait a lányéhoz érintette.

Legyen már vége...

Nem tudom, hogy mi van velem. Végre mindjárt itt van az év eleje és képes lennék minden eddigi reményt feladni. Ahogy közeledik az első nap egyre távolabbinak és reménytelenebbnek tűnik. Félek... Talán még soha életemben nem féltem ennyire. Nem szenvedtem attól, hogy nem tudom mi van... Ahogy Rá gondolok a gyomrom élesen begörcsöl a szívem szétveri a bordáimat és a lélegzetem és a kétszeresére gyorsul... Nem szabadna így éreznem... Nem szabadna hagynom, hogy az érzés eluralkodjon rajtam amíg nem tudom, hogy Ő még mindig úgy érez -e mint tavaly. Lehet, hogy megint el kéne temetnem magamban? Lehet, hogy az egészet el kéne felejtenem és hagynom a francba, mert teljesen felesleges? De hát a remény hal meg utoljára nem? De azzal lószart sem érek ha nem kellek Neki.

Istenem... Legyen már Szeptember 1. Álljak már a szekrényemnél... Álljak már alig öt méterre Tőle, és nézzek már végre, újra azokba a csodálatos szemekbe... Istenem, kérlek, hogy szeressen... Add meg nekem ezt... Kérlek...

Miért???

Azt mondják az idő begyógyítja a sebeket, vagy, hogy idővel minden jobb lesz... Sokszor ebben reménykedtem, de most valahogy csakis arra vágyom, hogy - ha nem is az idő - de az érzelmei ott ragadjanak le ahol év közben voltak.

Mégis miért kellett, hogy elszúrjam? Mégis miért nem vettem észre, hogy mit akar? Miért hittem, hogy nem vagyok neki jó? Miért voltam makacs és miért nem tudtam hinni? Miért ilyen az élet? Miért nem engedi, hogy boldog legyek? Miért fáj az, hogy nincs velem? Miért érzem, hogy már soha nem leszek boldog ha nem lehetek vele? Miért?

Csak egy pillanatot akarok az élettől amit a karjaiban tölthetek... csak egy percet amíg megcsókolhatom... Csak egy órát, hogy elmondjam mit is jelent. Csak egy napot, hogy hallgathassam szíve dobbanásait. Csak egy hetet amíg lélegzetét hallgathatom, Csak egy évet, hogy az illatát magamba szívjam... Csak az örökkévalóságot, hogy viszontszeressen...

Könny

A következő pár sort egy másik oldalon találtam és szerintem nagyon jó!!!!

"Szememből indul, de a szívemből ered, arcomon csorog, de a lelkemre csepeg."

Itt találtam: ------> http://nightingale.gportal.hu/

Pillanatnyilag...

Ha a szerelem csak fájdalomból áll mi értelme érezni? Ha a szerelem csak összetöri a szíved minek szeretni? Ha a szerelem csak tönkre teszi az életed akkor miért van az élet? Ha szerethetsz de nem  szerethetnek viszont akkor mi értelme, hogy fellángoljon ez az érzés? És mégis mi értelme élni a nélkül, hogy azt a boldogságot átéld valaki mellett? Mégis milyen unalmas lenne az élet ha egyszer az életben nem szeretnél valakit? Ha csak egyszer tapasztalod meg az is mély nyomot hagy az életedben és a személyiségedben... Ha csak egyszer érzed azt, hogy valakiért meghalnál már megérte élni... De amikor szenvedsz miatta és tudod, hogy soha nem kellenél neki akkor úgy érzed nincs értelme élni, hogy nincs tovább. Nincs is miért ezen a világon lenned hiszen csak azért élsz, hogy őt boldoggá tedd... De ez lehetelten ha ő ezt nem akarja, így nincs célod amiért még küzdj a fájdalommal és a bánattal... Nincs miért tovább küzdeni az élet vad hullámaival mert az akit szeretsz nem tud megvédeni és te nem tudod megadni neki azt amire vágyik...

Sokminden így egyszerre...

Először is amit le szeretnék írni az egy kérés lenne azoknak akik olvassák a blogjaim közül bármelyiket!!!

Egy hatalmas kérésem lenne azoknak az irányába akiknek van hozzá kedvük. A 3b lakás című blogomból szeretném ha könyv lenne, viszont ahhoz kéne egy könyvborító. Arra gondoltam, hogy ti segíthetnétek nekem ebben! :) Ha van bármilyen ötletetek ( ami egyedi és nem pedig a netről elmentett kép) akkor írjátok meg komiban és megadom az e - mail címem, hogy el tudjátok nekem küldeni! :)

Na mit szóltok?

A legjobb három ( ami nekem tetszik) kapnak valamit jutalmat... Hogy mit, arról fogalmam sincs XD Mit szeretnétek kapni???

Aztán a másik dolog amivel kapcsolatban írok az az életkedvem XD Nagyon vicces ami mostanában rám tört. Oké, per pillanat szomorkodom és sírni akarok mert nem tudom, hogy szeret - e. Alig várom, hogy az első nap legyen a suliban mert az az első pillanat amikor meglátjuk egymást sorsdöntő lesz. Ha akkor a szemembe néz abból én mindent tudni fogok... Ha pedig rám se néz... nos akkor is. De egyenesen rettegek attól, hogy mi lesz ha a rosszabbik fog kisülni. Bele fogok pusztulni ha a saját hülyeségem miatt kell elveszítenem egy olyan valakit akinek mindent megadnék az életben... Szeretem és nem akarom, hogy ő ne szeressen...

Aztán tegnap vagy tegnap előtt, nem is tudom, rám tört a konyhában való munkálkodás. Azt tudni kell rólam, hogy eddig még csak a konyha közelébe sem mentem ha főzésről vagy sütésről volt szó XD De ma én csinálok ebédet és fincs szakállas pogácsát... Kíváncsi vagyok, hogy a családban ki fog életben maradni XD Na jó... a tegnapi halrudacskámra azért büszke lehetek!!! :D Na jó... A lényeg, hogy én - aki világéletében utálta a konyhát - most kaját csinál.
Hogy miért? Nem tudom, talán azért ha esetleg összejönne nekem is Vele akkor el tudjam kényeztetni... Na ez az ami szerintem egyáltalán nem normális dolog XD

Oké befogtam XD majd ha megint rohamom lesz jelentkezem, de legkésőbb akkor ha tájékoztatni tudlak titeket a kaja minőségéról XD

Addig is! Akit érdekel csináljon nekem borítót :D Plíííííííííííííííízzzzz!!!!

http://xxxsweetcandyxxx.blogspot.com/

Érzelemkitörés

Álmok gyötörnek ha alszom ,ha felébredek akkor nem bírok aludni mert nincs velem. Fáj ha rájövök, hogy nem az enyém és talán soha nem is lesz. Fáj ha belegondolok abba, hogy nyáron elfelejtett és esetleg talált magának valakit. Fáj belegondolnom, hogy talán soha nem is szeretett...

Gyötrődőm és semmit sem tudok tenni ellene. Nem tudok vele kapcsolatot teremteni, nem tudok a közelében lenni. Még ki kell bírnom az iskoláig de ahogy közeledik egyre távolabbinak érzem az egészet. Mintha soha nem akarna eljönni. Mintha arra születtem volna, hogy szenvedjek miatta... Hogy az a hiba amit akkor elkövettem örökre a mélységbe rántson mert nem kaphatom meg...

Mégis miért nem volt több önbizalmam? Miért nem tudtam odafigyelni a jelekre... Igaz, hogy volt, hogy baromi bunkó volt de aztán megint kedves... Mindig nézett de úgy, hogy én ne vegyem észre...

Mégis miből kellett volna tudnom, hogy ez mit jelent?  De istenem... Ha nem vagyok ennyire béna... Ha nem vagyok ennyire gáz és idióta akkor lehet, hogy már rég együtt lennénk...

Nem kéne éjjel az ágyban vergődnöm vagy épp álmoknak gyötörnie, hogy ő vajon mit csinál. Nem kéne azt elképzelni magam előtt ahogy szembe jön velem az utcán egy másik csajjal az oldalán, akinek hosszú lábai vannak, magassarkúban és gyönyörű... Nem kéne félnem, hogy elfelejtett...

Mégis miért vagyok ennyire egy rakás szerencsétlenség? Miért nem egyszerűbb az élet?

Istenem... Nem hiszem el, hogy itt sajnáltatom magam... Ez aztán az igazán szánalmas dolog... Borzalmas vagyok... De akkor is...

Legszívesebben üvöltenék, hogy én igenis szeretlek Szamos! Hogy mindig is szerettelek és, hogy amikor először megláttalak belépni a terembe nekem abban a pillanatban eldőlt az életem. Abban a pillanatban megtudtam mi az a szerelem első látásra... Azonnal tudtam, érezte, hogy milyen ember vagy, pedig nem lenne szabad erre bíznom az érzéseimet... De én mégis megtettem... A szemedbe néztem, mindent láttam és beléd szerettem...  A gravitáció csak egy vicc azóta, hogy beléd szerettem. Nem is tart más a földön csak a tudat, hogy te létezel. Nyálas, romantikus és ijesztő e az egész és fogalmam sincs miért írok ilyeneket de ezt érzem... Hiába írtam már le százszor a történeteimben és hiába olvastam arról milyen mikor ennyire szerelmes valaki és tudja mennyit jelent... Azt hittem csak sablonos szöveg és írói túlzás...De nem... A világ leglétezőbb érzése ami nem enged el soha. Mondhat bárki bármit, hogy elmúlik és pár hónapon, héten, éven belül kiszeretek belőled... Hát nem így lesz... Ha te nem is szeretsz és találok valakit, az a szerelem nem lesz ugyanaz mint amit irántad érzek. Te mindig a szívemben leszel és addig várlak amíg észre nem veszel...

Csak egy percet kérek

Csak egy percet kérek

Ha te nem lennél én sem léteznék
Halott lennék ha nem tudnám, élsz.
Ha fáj is nekem, szeretnem kell téged,
Hiszen vissza adtad nekem az életem.

Ha nem is tudom, hogy te mit akarsz,
A szerelem akkor is a szívembe mart.
Ha tévedek és nem is szeretsz
Engem már az sem érdekelhet.

Inkább fájjon, inkább szenvedjek
De ez az érzés mindig itt legyen.
Utálni akarlak, és mégis szeretlek
Szeretlek pedig nem kéne engednem.

Nem tudom, hogy te rám vágysz-e,
Nem tudom suttognád-e szeretlek,
Nem tudom, hogy valamit jelentek-e
Nem tudom, hogy valaha kellek-e

Az érzés ami már egy éve tombol,
Nem nyugszik és teljesen lerombol.
Szenvedek, és mégsem engedem el,
Fáj, de így legalább azt érzem élek.

Bármit megadnék érted,
Megtenném ha kéred,
Csak nézz rám egyszer,
Csak mond, hogy szeretsz.

Suttogj a fülembe egész éjjel.
Mindig legyél velem, kérlek!
Nélküled már nem tudok élni
Még ha te nem is tudsz szeretni.

Csak érj hozzám és nézz rám.
Csak húzz magadhoz és ölelj át.
Legyél velem csak egy pillanatra
És bebizonyítom mennyire akarlak.

Állj meg és nézz rám egy percre.
Láss engem, lásd mit is érzek.
Vegyél észre és ne engedj el.
Ne engedd, hogy újra halott legyek.

Csak egyetlen szót kérek, könyörgöm érte.
Nem érdekel ha attól majd szenvedek.
Csak tudjam, hogy te mit is érzel.
Csak tudjam, csak ennyit kérek.

Csak egy perc az amit kérek,
Csak egy pillanat, hogy érezd.
Csak hallgass meg és nézz rám.
Csak húzz magadhoz és ölelj át.

Legyél velem csak egy pillanatra
És bebizonyítom mennyire akarlak.
Az életedből csak percnyi kérés
Az én életem úgy is rég a tiéd.

Lehetséges?

Lehetséges, hogy meglátsz valakit és a szíved azonnal reagáljon a jelenlétére mikor életedben először látod? Lehetséges, hogy úgy érezd ; te már ismered?

Ahogy belép a terembe a világ leszűkül az Ő arcára és többet nem is létezik más. Hiába próbálsz keservesen másba szeretni nem megy mert úgy érzed, hogy valami hozzá húz. Egy különös erő ami belűről azt súgja, hogy te soha senki mást nem fogsz szeretni csakis Őt. Mindig mindenkit hozzá hasonlítasz és nem érdekel, hogy nem lenne szabad. Neked ő kell még akkor is ha fogalmad sincs, hogy ki Ő.

Lehetséges, hogy beleszeress egy olyan emberbe akit nem is ismersz? Lehetséges, hogy a szíved mégis azt mondja; ismered, mikor a gyönyörű barna szemeibe nézel? Lehetséges, hogy tudod, ő más ember mint aminek mindenki állítja? Lehetséges a szerelem első látásra?

És ő vajon elfelejtett engem a nyáron? Vagy nem is gondolt rám soha úgy, ahogy én rá? Vajon... vajon a buszmegállóban a haverja rám értette mikor azt mondta neki; " Menj már oda hozzá és mondd el mit érzel!" ? Tudja, hogy létezem? Vagy az a mosoly az első találkozásunkkor valami teljesen mást jelentett?

Szeret engem???

Rímekbe folytott érzések

Szeretném...

Szeretnék csak egyszer szemedbe nézni,
Szeretnék csak egyszer benned gyönyörködni,
Szeretnélek ölelni, simogatni, csókolni,
Szeretnék örökre karjaidba bújni.

Szeretném ha tudnád milyen fontos vagy,
Szeretném ha tudnád, te vagy a fejemben egész nap,
Hogy álmaimban minden éjjel
Egy padon ülve karod ölel

A szélbe kiálték érted
Hiszen létezésed az ami éltet.
Ordítanám, hogy én csak rád vágyom,
De az, hogy ismersz, puszta édes álom.

Álom

Egy álom ami édesebb minden másnál
Érdekesebb, boldogabb a világnál,
Ahol jól ismerjük egymást
És te nem is akarsz mást.

Este van, az ég is csillagos,
A szívem hangosan dobog,
Te egy padhoz vezetsz, közben kezem fogod,
Csendben ülünk míg te közel nem csúszol.

Éppen szóra nyitnám már a számat
Mikor kezed végigsimítja arcomat.
A szívem persze nagyot dobban
Szinte mint egy bomba, azonnal robban.

"Ha tudnám látlak még nem sietnék!"
Suttogod én meg azt gondolom: " Én tenném!"
De időm nincs felfogni mi is történt,
Mert puha ajkad végre enyémhez ért.

A szívem dübörög, kezem-lábam remeg,
Lázasan túrok hajadba és húzlak közel.
Kezed mint egy vándor kóborol testemen,
El nem engednélek, hiszen a  pillanat tökéletes.

De szívem majd meghasad
Mikor belegondolok abba;
Ez a tökély csak egy pillanat
Hiszen holnap szívem újra egyedül marad.

Aztán csak riadtan eszmélek fel,
Ez csak álom volt, vár a való élet.
Szomorúan fekszem vissza és hunyom le a szemem,
És elképzelem, hogy Te biztosan szeretsz.

Tévedtem

Tévedtem...

Azt hittem, hogy ez a szerelem is hamar el fog múlni...De a jelek szerint jobban szerelmes vagyok mint azt először gondoltam.

Fáj...

Most már jobban érzem mint először...Fáj, hiszen elsétál mellettem a folyosón...Úgy néz levegőnek mintha én nem is lennék ott...Ha nem vagyok a barátnőimmel hirtelen ott terem a semmiből...Persze ha én odamegyek akkor egy fél perc után " bocs de megyek"....

De ha nem akar velem barátkozni akkor miért mondta? Miért mondta el, hogy fontos barát vagyok neki de ennyi? Miért mondta, hogy maradjunk barátok? Miért kért ilyenre ha ő nem is akarja???

Egy lány aki nem a szívére hallgatott

Hali! Szóval éppen a gép előtt ültem mikor a gondolataim megrohamoztak. Egyszer csak megfogalmazódott bennem egy rövidke, szomorú történet és arra gondoltam, hogy megosztom veletek! Remélem, hogy tetszeni fog...

********************************************************************************

Egyedül vagyok...Igen ezt az egyet tisztán érzem. Minden más zavaros a fejemben, ahogy egyedül állok a háztól nem messze fekvő erdő közepén. A szemem csukva van. A hajamba éppen belekap egy lágy őszi fuvallat ami biztos jó messzire viszi az illatom...Egy pillanatra libabőrös lettem, hiszen csak egy pizsoma van rajtam, még csak zoknit sem húztam a nagy kapkodásban...

Igen...Annyira elárasztottak a zavaros gondolataim, hogy nem tudtam elaludni így az éjszaka közepén kirohantam a házból. Azt hittem így egyszerűbb lesz elfelejtenem a dolgokat...Hát tévedtem.Ugyanannyira össze voltam zavarodva mint bezárva a szobámba.

A lábammal éreztem, hogy a föld még mindig nedves a három nappal ezelőtti esőzéstől és a föld bement a lábujjaim közé. Egyre jobban fáztam, a szél is feltámadt és a felhők kezdték eltakarni a teliholdat, így megfosztottak attól a kevéske kis fénytől is ami beszivárgott a fákon keresztül.

A szívem megállás nélkül püfölte a bordáimat, egyszerűen képtelen volt lenyugodni. Minden testrészem remegett a félelemtől. Tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel vele.Annyira más volt. Annyira tökéletes...túlságosan is. Nem kellett volna ennyire megbíznom benne. De hát mi mást tehettem volna, mikor megigézett a szemeivel. Elvarázsoltak. Egy másik világba kerültem mikor a szemeibe néztem. Egy olyan világba ahol csak ő és én voltunk.

De aztán olyat kellett látnom amit nem akartam és a látvány még most is bevillan mint valami fénykép. Folyamatosan a szemem előtt lebeg hiába akarom elűzni, hiába jöttem ki az erdőbe...Talán itt az erdőben még veszélyesebb. Itt még jobban veszélyben vagyok mint a szobámban. Itt még kiszolgáltatottabb vagyok egy olyan valaminek mint ő. Egyáltalán mi ő? Ilyen nem létezhet...Ezek csak a mesékben és regényekben fordulhatnak elő. A való világban ilyen nincs...Vagy lehet, hogy egy őrülttel van dolgom aki azt képzeli magáról, hogy vámpír? Lehet, hogy őrült és ezért gyilkolja az embereket? Vagy lehet, hogy én bolondultam meg és az egészet csak képzeltem?

Nem, az nem lehet...Túlságosan is valóságos volt ahhoz, hogy csak álom legyen...Ahogy éppen szerencsétlen lány nyakába vájja a fogait és úgy szívja a vérét mintha az valami fura mámorral töltené őt el.

A sikításom még mindig a torkomban ég. És az ő arca amikor ijedten eldobja a lány élettelen testét, egyenesen a közeli patakba. Még mindig érzem a lábaimban azokat a nehéz sziklákat amik nem engedték, hogy rögtön futásnak eredjek. Minden egyes szavára emlékszem ahogy reménykedve közelebb lép.

-Ezt nem kellett volna látnod...Később akartam elmondani...-mondta. A hangja olyan tisztán csengett az emlékeimben mintha még most is mellettem állna és most mondaná.

Nem tudtam neki válaszolni. Ugyanannyira össze voltam zavarodva mint most. Ugyanannyira nem értettem az egészből semmit.

Mégis miért kellett éppen ott kirándulnom ahol ő éppen öl? Mégis miért kellett egyáltalán megismerkednem vele? Miért gondoltam úgy, hogy majd én pátyolgatom a fura új diákot?

-Emili, kérlek hallgass végig!-esedezett.

-Ne gyere a közelembe!-visítottam és elrohantam. Otthagytam és egészen hazáig futottam. Apám persze nem értette mi bajom van mikor bezárkóztam a szobámba. Egészen estig egy sarokban gubbasztottam majd úgy döntöttem megpróbálok elaludni, de nem sikerült így kiszöktem az ablakomon és befutottam ide ahol éppen állok.

Egy újabb fuvallat kapott bele a hajamba, de ez már sokkal hidegebb volt mint az előző. A szőrszálak a karomon az égbe meredtek és a karomat reflexszerűen magam köré fontam.

Tudtam, hogy be kéne mennem különben bajom lesz, de nem akartam újra a szobámban rostokolni.

Persze magam előtt nem tagadhatom le, hogy miért is vagyok itt. Látni akartam.Még akkor is ha ezzel veszélybe sodrom a saját életem. Arra vágytam, hogy itt legyen és kiderüljön, hogy csak álmodtam és Dávid nem vámpír hanem ember. Egy teljesen átlagos fiú aki úgy érez irántam ahogy én ő iránta.

De vajon mi lesz ha nem így van? Mi lesz ha csakugyan idejön, de nem ember? Mi lesz ha egy vérszomjas vámpír aki azért édesgetett magához, hogy megöljön...Hogy kiszívja a vérem pont mint annak a szerencsétlen kislánynak.

Nem, az nem lehet. Ennyire nem tudok félreismerni senkit ha ember ha nem. Ennyire nem tudja megjátszani magát. És vajon rossz ember-e az aki megment engem az olyanoktól akik folyton megvertek engem. Tesz-e ilyet olyan aki meg akar ölni?

A gondolataim egyre csak száguldottak a fejemben míg újabb, sokkal erősebb szél kapott a hajamba és a ruhámba. Éreztem, hogy a lábaim már kővé fagytak és a többi végtagom is kezd a lábaim sorsára jutni.

De valami más érzés is elkapott. Sokkal rosszabb érzés. A széllel nem csak a hideg jött meg...Nem...most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy valaki figyel. Az ösztöneim rögtön azt súgták, hogy fussak de a szívem marasztalt. Szerelmes voltam. Szerelmes és ezt még az ösztönök sem tudták elfojtani bennem.

Kinyitottam a szemem és körbeforogtam hátha látok valamit. Reménytelen...Túl sötét van ahhoz, hogy bármit/bárkit is láthassak. Tudtam, hogy ő viszont lát engem, tisztán minden egyes mozdulatomat. Hallja minden egyes levegővételem és minden egyes szívdobbanásom.

-Gyere elő...Úgy ölj meg, hogy lássalak!-mondtam. Nem kiabáltam, úgy beszéltem mintha velem szemben állna. Tudtam, hogy hallja.

-Soha nem bántanálak!-szólt egy gyengéd hang a hátam mögül. A szívem felgyorsult és nem mertem megfordulni.

-Mégis mit akarsz tőlem?-kérdeztem de a hangom elcsuklott a félelemtől.-Egyáltalán mi vagy te?

-Tudod nagyon jól, hogy mi vagyok...Később akartam elmondani. Azt akartam, hogy bízz bennem mikor elmondom a titkom.

-Mégis miért?

-Emili...-suttogta és hitelen előttem állt.-Te vagy az első ember aki közel merészkedett hozzám. Nem akartalak elengedni. Ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem.

-Ez mégis mit jelent?-kérdeztem és egy lépést hátráltam.

-Baromira önző vagyok tudom...De nem akarlak elengedni...-félhomályba láttam, hogy megcsóválja a fejét.-Nekem is pont egy emberbe kell beleszeretnem...-nevetett fel keserűen. Szédülni kezdtem. Az erdő forgott és egy fa sem akart a helyén maradni. A szavai a fejemben kavarogtak és a szívem meglódult mikor felfogtam az értelmét. Nem tudtam mit mondani csak álltam vele szemben. Folyamatosan azon járt a fejem, hogy szeret és én is szeretem de egy gyilkos...Egy gyilkos aki embereket öl...

-Én is szeretlek...-böktem ki végül. Közelebb lépett és a kezeit a derekamon éreztem.

-Nem szeretném ha félnél. Nem bántalak...Soha nem tenném...-motyogta miközben az arca felém közelített. A szívem a félelemtől és a szerelemtől is egyre gyorsabban dobogott de hagytam, hogy az ajkait az enyémekre tapassza.

Nyelvével lágyan megnyalta az alsó ajkam én pedig visszacsókoltam. A kezeimet a nyaka köré fontam és olyan közel húztam magamhoz, hogy a mellkasunk összesimult. A nyelve az enyémmel játszott míg izmos karjaiba zárt. Törékeny virágszálnak éreztem magam. Féltem...Túlságosan is féltem ahhoz, hogy egy percnél is tovább maradjak. Szerettem. Jó volt vele csókolózni és örökké folytattam volna, de a szörnyeteg arca elnyomta a gyengéd fiút a fejemben.

Eltoltam magamtól. A kezemet a mellkasán hagytam és simogattam. Felnéztem az arcára, hogy még egyszer, utoljára láthassam.

-Van, hogy a józan ész igenis erősebb a szerelemnél...-mondtam miközben a szemébe néztem.

-Értem...-mondta. Újra lágy csókot lehelt a számra majd elengedett.-Én örökre téged foglak szeretni...-mondta miközben megsimogatta az arcom majd egyedül hagyott az erdőbe.A szívem majd meghasadt és erőtlenül estem össze a sötét és hideg erő közepén. Hagytam, hogy a fájdalom átjárjon és a könnyeim csurogni kezdjenek.