Egy lány aki nem a szívére hallgatott

2010. ápr. 11. 16:04 - írta Morkunka

Hali! Szóval éppen a gép előtt ültem mikor a gondolataim megrohamoztak. Egyszer csak megfogalmazódott bennem egy rövidke, szomorú történet és arra gondoltam, hogy megosztom veletek! Remélem, hogy tetszeni fog...

********************************************************************************

 

Egyedül vagyok...Igen ezt az egyet tisztán érzem. Minden más zavaros a fejemben, ahogy egyedül állok a háztól nem messze fekvő erdő közepén. A szemem csukva van. A hajamba éppen belekap egy lágy őszi fuvallat ami biztos jó messzire viszi az illatom...Egy pillanatra libabőrös lettem, hiszen csak egy pizsoma van rajtam, még csak zoknit sem húztam a nagy kapkodásban...

Igen...Annyira elárasztottak a zavaros gondolataim, hogy nem tudtam elaludni így az éjszaka közepén kirohantam a házból. Azt hittem így egyszerűbb lesz elfelejtenem a dolgokat...Hát tévedtem.Ugyanannyira össze voltam zavarodva mint bezárva a szobámba.

A lábammal éreztem, hogy a föld még mindig nedves a három nappal ezelőtti esőzéstől és a föld bement a lábujjaim közé. Egyre jobban fáztam, a szél is feltámadt és a felhők kezdték eltakarni a teliholdat, így megfosztottak attól a kevéske kis fénytől is ami beszivárgott a fákon keresztül.

A szívem megállás nélkül püfölte a bordáimat, egyszerűen képtelen volt lenyugodni. Minden testrészem remegett a félelemtől. Tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel vele.Annyira más volt. Annyira tökéletes...túlságosan is. Nem kellett volna ennyire megbíznom benne. De hát mi mást tehettem volna, mikor megigézett a szemeivel. Elvarázsoltak. Egy másik világba kerültem mikor a szemeibe néztem. Egy olyan világba ahol csak ő és én voltunk.

De aztán olyat kellett látnom amit nem akartam és a látvány még most is bevillan mint valami fénykép. Folyamatosan a szemem előtt lebeg hiába akarom elűzni, hiába jöttem ki az erdőbe...Talán itt az erdőben még veszélyesebb. Itt még jobban veszélyben vagyok mint a szobámban. Itt még kiszolgáltatottabb vagyok egy olyan valaminek mint ő. Egyáltalán mi ő? Ilyen nem létezhet...Ezek csak a mesékben és regényekben fordulhatnak elő. A való világban ilyen nincs...Vagy lehet, hogy egy őrülttel van dolgom aki azt képzeli magáról, hogy vámpír? Lehet, hogy őrült és ezért gyilkolja az embereket? Vagy lehet, hogy én bolondultam meg és az egészet csak képzeltem?

Nem, az nem lehet...Túlságosan is valóságos volt ahhoz, hogy csak álom legyen...Ahogy éppen szerencsétlen lány nyakába vájja a fogait és úgy szívja a vérét mintha az valami fura mámorral töltené őt el.

A sikításom még mindig a torkomban ég. És az ő arca amikor ijedten eldobja a lány élettelen testét, egyenesen a közeli patakba. Még mindig érzem a lábaimban azokat a nehéz sziklákat amik nem engedték, hogy rögtön futásnak eredjek. Minden egyes szavára emlékszem ahogy reménykedve közelebb lép.

-Ezt nem kellett volna látnod...Később akartam elmondani...-mondta. A hangja olyan tisztán csengett az emlékeimben mintha még most is mellettem állna és most mondaná.

Nem tudtam neki válaszolni. Ugyanannyira össze voltam zavarodva mint most. Ugyanannyira nem értettem az egészből semmit.

Mégis miért kellett éppen ott kirándulnom ahol ő éppen öl? Mégis miért kellett egyáltalán megismerkednem vele? Miért gondoltam úgy, hogy majd én pátyolgatom a fura új diákot?

-Emili, kérlek hallgass végig!-esedezett.

-Ne gyere a közelembe!-visítottam és elrohantam. Otthagytam és egészen hazáig futottam. Apám persze nem értette mi bajom van mikor bezárkóztam a szobámba. Egészen estig egy sarokban gubbasztottam majd úgy döntöttem megpróbálok elaludni, de nem sikerült így kiszöktem az ablakomon és befutottam ide ahol éppen állok.

Egy újabb fuvallat kapott bele a hajamba, de ez már sokkal hidegebb volt mint az előző. A szőrszálak a karomon az égbe meredtek és a karomat reflexszerűen magam köré fontam.

Tudtam, hogy be kéne mennem különben bajom lesz, de nem akartam újra a szobámban rostokolni.

Persze magam előtt nem tagadhatom le, hogy miért is vagyok itt. Látni akartam.Még akkor is ha ezzel veszélybe sodrom a saját életem. Arra vágytam, hogy itt legyen és kiderüljön, hogy csak álmodtam és Dávid nem vámpír hanem ember. Egy teljesen átlagos fiú aki úgy érez irántam ahogy én ő iránta.

De vajon mi lesz ha nem így van? Mi lesz ha csakugyan idejön, de nem ember? Mi lesz ha egy vérszomjas vámpír aki azért édesgetett magához, hogy megöljön...Hogy kiszívja a vérem pont mint annak a szerencsétlen kislánynak.

Nem, az nem lehet. Ennyire nem tudok félreismerni senkit ha ember ha nem. Ennyire nem tudja megjátszani magát. És vajon rossz ember-e az aki megment engem az olyanoktól akik folyton megvertek engem. Tesz-e ilyet olyan aki meg akar ölni?

A gondolataim egyre csak száguldottak a fejemben míg újabb, sokkal erősebb szél kapott a hajamba és a ruhámba. Éreztem, hogy a lábaim már kővé fagytak és a többi végtagom is kezd a lábaim sorsára jutni.

De valami más érzés is elkapott. Sokkal rosszabb érzés. A széllel nem csak a hideg jött meg...Nem...most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy valaki figyel. Az ösztöneim rögtön azt súgták, hogy fussak de a szívem marasztalt. Szerelmes voltam. Szerelmes és ezt még az ösztönök sem tudták elfojtani bennem.

Kinyitottam a szemem és körbeforogtam hátha látok valamit. Reménytelen...Túl sötét van ahhoz, hogy bármit/bárkit is láthassak. Tudtam, hogy ő viszont lát engem, tisztán minden egyes mozdulatomat. Hallja minden egyes levegővételem és minden egyes szívdobbanásom.

-Gyere elő...Úgy ölj meg, hogy lássalak!-mondtam. Nem kiabáltam, úgy beszéltem mintha velem szemben állna. Tudtam, hogy hallja.

-Soha nem bántanálak!-szólt egy gyengéd hang a hátam mögül. A szívem felgyorsult és nem mertem megfordulni.

-Mégis mit akarsz tőlem?-kérdeztem de a hangom elcsuklott a félelemtől.-Egyáltalán mi vagy te?

-Tudod nagyon jól, hogy mi vagyok...Később akartam elmondani. Azt akartam, hogy bízz bennem mikor elmondom a titkom.

-Mégis miért?

-Emili...-suttogta és hitelen előttem állt.-Te vagy az első ember aki közel merészkedett hozzám. Nem akartalak elengedni. Ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem.

-Ez mégis mit jelent?-kérdeztem és egy lépést hátráltam.

-Baromira önző vagyok tudom...De nem akarlak elengedni...-félhomályba láttam, hogy megcsóválja a fejét.-Nekem is pont egy emberbe kell beleszeretnem...-nevetett fel keserűen. Szédülni kezdtem. Az erdő forgott és egy fa sem akart a helyén maradni. A szavai a fejemben kavarogtak és a szívem meglódult mikor felfogtam az értelmét. Nem tudtam mit mondani csak álltam vele szemben. Folyamatosan azon járt a fejem, hogy szeret és én is szeretem de egy gyilkos...Egy gyilkos aki embereket öl...

-Én is szeretlek...-böktem ki végül. Közelebb lépett és a kezeit a derekamon éreztem.

-Nem szeretném ha félnél. Nem bántalak...Soha nem tenném...-motyogta miközben az arca felém közelített. A szívem a félelemtől és a szerelemtől is egyre gyorsabban dobogott de hagytam, hogy az ajkait az enyémekre tapassza.

Nyelvével lágyan megnyalta az alsó ajkam én pedig visszacsókoltam. A kezeimet a nyaka köré fontam és olyan közel húztam magamhoz, hogy a mellkasunk összesimult. A nyelve az enyémmel játszott míg izmos karjaiba zárt. Törékeny virágszálnak éreztem magam. Féltem...Túlságosan is féltem ahhoz, hogy egy percnél is tovább maradjak. Szerettem. Jó volt vele csókolózni és örökké folytattam volna, de a szörnyeteg arca elnyomta a gyengéd fiút a fejemben.

Eltoltam magamtól. A kezemet a mellkasán hagytam és simogattam. Felnéztem az arcára, hogy még egyszer, utoljára láthassam.

-Van, hogy a józan ész igenis erősebb a szerelemnél...-mondtam miközben a szemébe néztem.

-Értem...-mondta. Újra lágy csókot lehelt a számra majd elengedett.-Én örökre téged foglak szeretni...-mondta miközben megsimogatta az arcom majd egyedül hagyott az erdőbe.A szívem majd meghasadt és erőtlenül estem össze a sötét és hideg erő közepén. Hagytam, hogy a fájdalom átjárjon és a könnyeim csurogni kezdjenek.